Jöjjön a cunami!
Félünk. Reszketünk. Remegünk. Az álbiztonság megszokottsága némi vigasz. Hagyjuk, hogy hassanak a jól megszokott, berögzült, sziklává kövesedett negatív minták. Hagyjuk, hogy agyon nyomjanak a kimondott, és a ki nem mondott elvárások. Jó kislányokká és jó kisfiúkká válunk egy buksi simiért. Vagy a daccal romboljuk magunkat. Hagyjuk magunkat elsorvadni, megnyomorodni, mert azt hisszük, ha talán megfelelünk vélt, vagy valós elvárásoknak, kapunk némi szeretet morzsát. Alamizsnáért könyörgünk. Koldus kér, a koldustól. Hiszen mindannyian koldusok vagyunk. És mégis pazarlunk! Végtelen sokat pazarlunk. Elpazaroljuk a szerelmet,a barátságokat, a lehetőségeket, érintéseket, tálentumainkat…. a lista végtelen. Csak tanuljuk, hogyan kell adni. Tanuljuk hogyan kell szeretni. És csak tanulunk megnyílni arra a végtelen szeretetre, ami mindig körül ölel, és sosem hagy el. De mi makacsul elzárkózunk. Elzárkózunk, mert kishitűek vagyunk. Fáj a szembenézés! De ha szembenézünk démonainkkal, szertefoszlanak. És démonaink helyett végre isteni Önmagunk arcát láthatjuk meg. Azt az Önmagunkat, akik valójában vagyunk. Ne féljetek!!! Jöjjön, aminek jönnie kell! Készülj fel aztán, jöjjön a cunami!